Tsuru előtörténete

Név: Tsuru
Kor: 14
Rang: genin
Falu: Rejtett Hang Falu
Magasság: 150 cm
Súly: 40 kg
Szemszín: zöld
Hajszín: vörösesbarna
Vércsoport: B-
Megjelenés: Tsuru szerelése általában egy sötét, hosszú ujjú felsőből, nadrágból áll, ehhez egy színes mellényt, levágott ujjú kesztyűt és egy széles övet hord. Ez utóbbiba rejti el különböző apró tárgyait, shurikenek, damil, miegymás… Haját sosem hagyja megnőni, jobban kedveli a rövid, tépett frizurát. Kiegészítőként mindig nála van a védőszemüvege, erre már csak a lökött öccse miatt is szüksége van, na meg nem túl kellemes érzés, amikor valakinek vér fröccsen a szemébe…
Felszerelés: 5 kunai, 5 shuriken, 5 robbanó jegyzet, 10 méter damil, 1.50 m hosszú fa bot
Jellem: vidám, lelkes, kíváncsiskodó természetű, ezeket azonban gyakran túlzásba viszi. Mindig, mindent tudni akar, ő viszont gyakran elhallgat információkat… Érdekességként még annyi, hogy szeret enni, és szereti azt hinni, hogy ő a főnök a csapatban

Előtörténet:
Nos, nézzük csak… Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy pontosan hol is születtem. Amióta az eszemet tudom, egy isten háta mögötti, eldugott kis porfészekben éltem az öcsémmel együtt. A szüleimet nem ismertem, azt se tudom, hogy mi történhetett velük, élnek-e még, vagy csupán megszabadultak tőlem. Ha jobban belegondolok, annyira nem is érdekel, hisz a véren kívül semmi sem köt hozzájuk. Már az első emlékeimben is egy Daisuke nevű fiú viselte gondunkat, akivel a falun kívül, az erdő szélén éltünk egy rozoga, elhagyatott kis kunyhóban. Tőle kaptam a Tsuru nevet, vezetéknévre pedig sosem volt szükségem, nincs is. Daisuke úgy 10 évvel lehetett idősebb tőlem, olyan volt számomra, akár egy báty. Ja, és az „öcsém”… Mivel együtt nőttünk fel, mindig öcsémként tekintettem rá, habár nem hiszen, hogy vér szerinti testvérek lennénk. Legalábbis reménykedem, hogy egy ilyen pszichopata piromán alak nem vérrokonom…
Néhány év elteltével már mi is kivettük a részünk a munkából: összegyűjtöttünk mindent, amiből úgy gondoltuk, hogy valahogy pénzt lehet csinálni belőle. Ha ez nem volt elég, akkor Kaji bement a faluba, kizsebelt néhány falubelit, esetleg lopott ezt-azt a piacon, amit aztán a szomszéd faluban Én próbáltam meg eladni. Mondhatni boldogan éltünk így hárman. Egészen addig, amíg egyik délelőtt Daisuke be nem ment a faluba. Korán reggel indult, hogy valami élelmet szerezzen, ha lehet azelőtt, hogy a falu lakói felébrednének. Mi csak vártunk… és vártunk, de hiába. A nap már lenyugvóban volt. Ennyi idő alatt már vissza kellett volna érnie… Itt valami nem stimmel. ..A gyomrunk is egyre hangosabban korgott, így Kajival úgy döntöttünk, hogy utána indulunk. Ám amikor a faluba értünk, rettentő látvány fogadott minket. A házat többségét felgyújtották, már mindenhol vöröslő parázs. Ami viszont ennél is szörnyűbb volt, hogy amerre a szem ellátott, mindenfelé a falubeliek holtteste, vérbe fagyva. Itt egy leszakadt láb, ott egy levágott fej… Itt meg mi történhetett?! Kíváncsian indultam el, hogy rájöjjek, mi történt, és Daisuke nyomára leljek. Tudtam, hogy valószínűleg őt is lemészárolták a többiekkel együtt, mégis, titkon abban reménykedtem, hogy sikerült meglépnie, mint már annyiszor azelőtt… Annyira hatalmába kerített a látvány, hogy meg is botlottam egy levágott karban. Szitkozódva arrébb rúgtam, majd tovább kerestem… és hamarosan meg is találtam. Őt is megölték. Éreztem. Az oké, hogy kisebb sérüléseket úgy-ahogy el tudok látni, de ide már egy orvos is kevés lett volna. Úgy tűnik, hogy öcsémmel ketten maradtunk. „Hurrá”!
Miután még végigjártuk a falut és meggyőződtünk arról, hogy senkit sem hagytak életben, úgy döntöttünk, hogy tovább állunk. Ahhoz viszont nem árt némi pénz, így nekiláttunk, hogy kizsebeljük az áldozatokat, átnézzük, hogy a romok alatt találunk-e valami használhatót. Összeszedtük, amit használhatónak találtunk, aztán „átköltöztünk” egy szomszédos faluba, ahol aztán újabb 2-3 évig boldogítottuk a falu népét. Azonban a történelem mindig megismétli önmagát, hamarosan ez a falucska is áldozatául esett a fosztogatásoknak. Mit volt mit tenni, miután a banditák leléptek, újra belemerültünk a „munkába”, míg egyszer csak idegen hangokra lettünk figyelmesek. Elrejtőztünk, de megtaláltak. Pech. Mielőtt még ellenkezhettem volna, leütöttek. Szívás.
Amikor magamhoz tértem, már egy teljesen idegen helyen voltam. Hogy kerültem ide? Kettőt, és könnyebbet. Miután Kaji is itt volt, különösebben nem érdekelt a dolog. Valami iskola félének tűnt, a legtöbb gyerek velem egyidős lehetett, nem mondom, volt egy pár furcsa szerzet is köztük. Elég kemény volt a kiképzés, hullott is a gyengéje rendesen. Nem mondom, hogy a legjobbak között voltam, de az azért jelenthet valamit, hogy túléltem. Végül is, ha jobban belegondolok, a vége felé még tetszett is a dolog, pláne, amikor elkezdtünk ninja technikákat tanulni. Nem vagyok túl nagydarab, sem túl súlyos, így inkább az alacsony termetemet és gyorsaságomat próbáltam kihasználni az edzések során. Azért a biztonság kedvéért beszereztem egy közepes méretű fa botot, amivel egész jól megtanultam boldogulni.
Egyik nap végre sikerült egy kis időre leráznom drága kisöcsém, ki is használtam az alkalmat, és elvonultam a határába edzeni. Amíg arra nem lettem figyelmes, hogy két idegen tart felém, nem túl barátságos arccal. Menekülést színlelve a közeli fák felé futottam, majd elrejtőztem a lombok között. A nálam lévő damilt kifeszítettem két fa közé, majd tovább „menekültem”, ügyelve rá, hogy észrevegyenek. Ezután gyorsan leírtam egy kis kört a fák között, így mire egyikük átesett a damilon, addigra a másiknak már hátulról a nadrágjába csempésztem egy robbanó jegyzetet. Meglepetés! Meg is lepődött, azt hiszem. A helyében én is meglepődtem volna. A másikat nem volt túl nehéz elintézni, amikor a társa egy darabja a képében kötött ki, mint ha kissé meghökkent volna. Nem kellett sok idő hozzá, néhány ütés és pár szúrás a nyakba, és őt is a haverja után küldtem. A szokás hatalma, de azért még megmotoztam őket… Nekik már úgy sem hiányzik:) Valamivel később tudtam meg, hogy ez volt a genin vizsgám… Ajánlom Kajinak, hogy ő is átmenjen…