Mienai Koroshija véres naplójából

... A nap utolsó sugallatai világították meg azt a borzalmas erdőt, amibe kénytelen voltam bemenni. Az üldözőim nem jártak messze. Nem tudtam, hogy hogyan találtak meg. A szívem a torkomban éreztem, mikor a fülledt levegőtől az arcomról az első verejtékcsepp csöppent le. Nem tudtam, hogy merre vagyok. Hangokat hallottam a bokrokból, visszatartottam a lélegzetem. Féltem, remegtem... Körülnéztem, de nem láttam semmit sem. A lenyugvó nap árnyakként világította meg a felhőket, melyek sárkányalakot vettek fel, majd végleg besötétedett. Telihold volt, fényesen világította be a mocsaras erdőt. Nem mertem letérni az ösvényről. A holdat egy gombóc alakú felhő takarta el. Valami megmozdult az előttem lévő bokorban. Nem, mertem továbbmenni, csak néztem és nem vettem le a szemem róla. Végül elvonult az a felhő és vörösen csillogó szemeket világított meg az ezüstös fény. Elővettem egy kunai, de nem mertem eldobni. Csak vártam, mikor valami megcsípte a lábam. A lélegzetem elakadt, szédülni kezdtem, majd a földre zuhantam.... Másnap reggel egy kunyhóban ébredtem. - Csak egy álom volt! - Nyugtattam magam, de a bekötött bokám az ellenkezőjét bizonyította. Az ajtóhoz bicegtem. A faviskó apró résein beömlő fényáradat megvilágította az általam felvert port. Lassan kinyitottam az ajtót és félve kinéztem. A lábam még fájt. Szorosan az ajtót fogva kiléptem és körülnéztem. Egy öregember érkezett néhány másodpercen belül. Bemutatkozott, Eki Seijin-nek hívják. Túl sokat nem mondott el magáról, csak annyit mondott, hogy ha elég erős vagyok akkor kitanít. Meggyógyította a lábam, majd feladta az első próbát. Nem volt választásom, vagy itt maradok vagy visszavisz a faluba. Egymás után jöttek a próbák. Fára mászás, majd vízen járás rengeteg olyan dolog, amire egyedül sosem jöttem volna rá, úgy mint hogy szél elemű chakrám van. Tanított nekem egy új jutsut, amivel kicsit megkarcoltam a faházát. Ezért begurult, aznap majdnem megetetett néhány krokodillal......