Kaji története

Név: Kaji
Kor: 13
Rang: Genin
Falu: Hangban Rejtőző falu
Magasság: 150 cm
Testsúly: 46 kg
Szemszín: zöld (enyhén sárgás)
Hajszín: szőke
Vércsoport: B+
Megjelenés: Kedveli a lazább öltözködést, de igazából sosem követte a divatot. Szokásos öltözetéhez tartozik a képen látható vörös kapucnis felső, alatta a póló színe változó. Általában hosszú szárú nadrágokat visel (többnyire farmert). Személyes ismertetőjegyei közé tartozik a meglepően világoszöld, már-már sárgásnak ható szemei és az elvetemült vigyor. Haja folyton össze van borzolva, nem igazán igényes ilyen szempontból. A felsője zipzáras, tele belső zsebekkel, ahol a különböző szerszámokat és egyéb mechanikai szerkezeteit szokta tartani. Lábbelinek fekete sportcipőt szokott viselni.
Jellem: Szinte teljesen ki- és beszámíthatatlan. Mániákus pszichopata, aki őszinte élvezetét leli a különböző dolgok „halmazállapot-változásában” (vagyis piromániás ). Elég lobbanékony természetű, könnyen fel lehet hergelni, ha arról van szó. Szabadidejében szeret különböző mechanikus ketyeréket szétszedni és újra összerakni. Jelenlegi frissebb projektje egy maszek shuriken-vető, melyet karján szeretne hordani, azonban még mindig akadnak vele problémái.
Felszerelés: 5 kunai, 5 shuriken, 5 robbanójegyzet, egy maszek shuriken-vető (ami egyelőre többször sül el rosszul, mint jól), ezeket a két oldalán lévő fegyvertartó táskákban tárolja. Ezen kívül mindig van nála egy öngyújtó és természetesen valami gyúlékony (ez utóbbi mindig változó).

Előtörténet:
Fene… megint ez a kényszer a flashbackre… Csak tudnám, miért emlékeztetem mindig magamat a múltra. Nem mintha sokat változtatna. És nem is laksz jól vele. De segáz, ma akkor mesedélutánt tartok. Üljetek le szépen, ugyanis ez lesz az utolsó dolog, amit hallhattok, mielőtt az örök lángmezőkre távoztok.
Szóval… hol is kezdődött… Azt hiszem az első emlékeim egy apró kis koszfészekből valóak valahonnan a határ mellől. Daisuke, az én mindig, mindenre kész bátyókám otthonnak hívta, mivel itt időztünk a legtöbbet. Mondjuk már aki itt akart… Nővérkémmel nem szerettünk ugyanis sokáig egy helyben maradni. Tényleg, róla még nem is beszéltem! Be kéne mutatnom a családomat…
Lássuk csak… ott van ugyebár Daisuke. Nem tudom, mennyivel lehetett idősebb nálunk, de arra emlékszem, hogy valamilyen beteges indoknál fogva a gondviselésébe vett engem és testvérkémet. Ő tanított meg minket mindarra, amire egy magunkfajta csavargó kölyöknek szüksége van. Többnyire kajára. De időnként persze másra is futotta. Attól függően, hogy hogyan is kívánta meg a helyzet. Aztán ugye ott van még Tsuru, az én legkedvesebb, mindig jó kedélyű és vidám nővérkém. Na jó, ez még tőlem is túlzás. Igazából egy idegesítő kislány, akitől valószínű falra másznál, ha nem vágná el a torkodat hamarabb. Bár igazából a mai napig tűnődök rajta, vajon melyikőnk is az idősebb.
Így éltünk édes hármasban abban a rozzant kalyibában, ami később az elsőszámú főhadiszállásunk lett. Gyűjtögető életmódunk ugyanis meghozta a maga gyümölcsét. Ráadásul én is kivehettem a részemet az akciókból. Külön élvezet volt megkopasztani a falubéli járókelőket, de igazándiból a komolyabb lopások sem álltak tőlem távol. Bátyó viszont időnként egy kissé zabos lett, mikor megtudta, miféle fölösleges kis kacatokat hoztam el magammal. Sajnos senki sem értékelte a családomból túlzottan a furcsa kis ketyerék iránti vonzalmamat. De más miatt panaszkodtak sokat. Húúú, de még mennyit! Daisuke és Tsuru sok nyaklevest kevert le nekem, valahányszor éltem „piromán hajlamaimmal”. Pedig én csak szeretek gyönyörködni a lángokban. Nem tudom, mi a baj ezzel. Na jó, mikor a második bódét gyújtottam fel a piacon, az egy aprócskát veszélyes lehetett. De megúsztuk nem?
Bocsássatok meg, egy kissé elkanyarodtam a történettől. Szóval… koszfészek, lopások, gyújtogatás… ebből állt az életem néhány évig. „Amit ma elvehetsz, add el holnapra.” Így vélekedett Daisuke bátyóm legalábbis. Egyik nap azonban úgy döntött, egyedül hagy minket. Egyik reggel elment és többé nem jött vissza. Valószínű betojhatott a közelben lángoló „vadászterületünk” miatt. Pedig micsoda látvány volt… Az a sok lángoló és parázsló épület még ma is könnyeket hoz elő belőlem. Igaz az a sok hulla az utcákon rontotta az összképet. Szerintem pazarlás, igazán rádobhatták volna az embereket is, ha már itt tartunk.
Azóta nem láttuk Bátyót. Mondjuk a dirigálása nem igazán hiányzik. Erről gondoskodott az én édes kicsi nővérkém. Mióta Daisuke nincs, azóta folyton úgy érzi, hogy neki főnököt kell játszania. Idegesítő kis palotapincsi… de azért mégsem hagyott magamra. Nélküle a gyújtogatások se lennének az igaziak. Bár lehet meglennék úgyis.
Miután gondosan meggyaláztuk a halottak szellemét azzal, hogy minden egykori vagyonukat elkoboztuk, úgy határoztunk, hogy odébb állunk és új vadászmezőket keresünk. Kirabolható balek ugyanis mindig akad. A történelem viszont ismétli önmagát… Hű, ezt ki is szokta mondani? Na mindegy, lényeg a lényeg, új lakhelyünk is egész könnyen felperzselődött néhány évnyi aktív tevékenykedésünk után. Már álltunk volna rá a szokásos procedúrára, amikor a lángok kihunytak és minden elsötétült. Mikor pedig magamhoz tértem, már egy sokkal kevésbé barátságos helyszínen találtam magamat. Nehezen viseltem, hogy kirángattak a lángoló faluból, de később igencsak megszerettem az új otthonomat.
A Rejtett Hang falu más volt, mint a többi. Csupa furcsa szerzet vett körül, akiket mind valamiféle gyilkológépeknek akartak kiképezni. Nem bántam. A kiképzés kemény volt ugyan, de könnyen bele lehetett rázódni és végre nem kaptam ki, ha önmagamat adtam. Számomra ez volt a megváltás.
Mivel nem volt többé gondom a kajára, több időt szentelhettem a szerkezeteimnek. Meg is született a kis shurikenvetőm néhány prototípusa, melyek nem igazán voltak effektívek. Persze időnként lángra kapott a fantáziám, amiből kis híján problémák is adódtak. Szerencsére Tsuru mindig ott volt, hogy kihúzzon a bajból.
Egyik nap azonban kora reggel lelépett. Reméltem azért, hogy nem akar itt hagyni pont most, amikor már minden olyan szépen alakul. Van kaja, megtanultunk néhány ninja-trükköt és még nem mutattam be neki az új prototípust! Azonban nem nagyon volt lehetőségem sokat őrjöngeni. Ketten támadtak rám ugyanis. Nyilván az egyik fellobbanásom szenvedő alanyai lehettek, ugyanis szó nélkül ki akartak nyírni. Elég veszettül hadonásztak azokkal a fegyverekkel, de én vigyorogtam, hiszen önként vállalkoztak a tesztre, ami sajnos egy picikét rosszabbul sült el, mint azt vártam. A shurikenvető ugyanis kis híján letépte a kezemet a helyéről. De nyugtatott a tudat, hogy az ellenfelemnek többet ártott, mint nekem. Két csillaggal a gyomorban nehéz lehet élni.
A másik megpróbált ugyan élni a lehetőséggel és társát cserbenhagyva kicsinálni engem. Szerencsére akadémiai éveim alatt nemcsak a fegyverekkel tanultam meg bánni, de azt is kitapasztaltam, milyen anyagok égnek jobban és tovább, mint az átlag. Ki is használtam az alkalmat és nekihajítottam az egyik ház előtt lévő olajlámpást. Utána már nem volt nagy kunszt felgyújtani a nálam lévő robbanójegyzetekkel.
Áhh… életem első lángoló embere… Órákig el tudtam volna nézni a szenvedését, de sajnos csak néhány percig tartott, egy idő után elterült a földön és be kellett érnem azzal, ahogy a földön fekve sül ropogósra. Kisvártatva jelentek meg egykori tanáraim, akik gratuláltak a sikeres Genin-vizsgámhoz. Állítólag valami hadifoglyokat uszítottak ellenem, akiknek az én életem adhatta volna a szabadsághoz vezető utat. Azért a másik hullát is begyújtottam, csak a miheztartás végett.
Egy szó mint száz, most itt vagyok. És nyomorult kis életeteknek itt és most vet véget a tisztítótűz. Minden jót a pokoli kínokhoz! És üdvözlöm Daisukét!